BélaBélaBéla!

Mellőzném a nagy szavakat, arra úgyis ott a Hulk, meg aztán nem temetni jöttünk, hanem jó utat kívánni, remélem a szakmai része mellett sok újat láthattok, tanulhattok, ízlelhettek, hallhattok és érezhettek egy idegen de éppen ezért izgalmas és rejtélyes világban. Ez most picit úgy hangzott, mintha legalábbis Középföldére utaznátok, de nyilván egyikünk sem tudja – Lucu kivételével - hogy milyen érzés hátrahagyni mindent, ami eddig szilárd talajt jelentett a lábatok alatt. Remélem, mire ezt olvassátok, a szilárd talaj hiányából fakadó bizonytalanság helyét átveszi az újdonság izgalma és a mindent legyőző kíváncsiságot tápláló ismeretlen megismerésének a vágya. A témához kapcsolódóan pedig álljon itt Szabó Lőrinc egy verse, ami témáját tekintve remélem passzol majd az utatokhoz. Mi pedig vén kutyaként „előrenyujtott nyakkal s tárt fülekkel” várjuk, hogy halljunk rólatok és a – remélhetőleg építő és (lelkileg/szellemileg) tápláló – kalandjaitokról.

Szabó Lőrinc: A Vándor elindúl

Bottal s öreg kutyámmal indúltam hazúlról.

Dalolva mentem és torkom nem únta még az

országút fáradságos énekét. - Tudod, hogy

a Nap barátja voltam? Ő édesitette

agyamat hajnali rétek szagával; aztán

minden csigát s kavicsot külön megmutatva

látni, szeretni és csodálni tanított...

Minden kanyarnál új dolgok fogadtak, és a

friss zöldben hófehér mérföldkövek ragyogtak

egyenlő távolokból. Majd, lombos hegyek közt,

még szebben tündökölt a sokalaku élet.

A Nap barátja voltam; ő kisért el estig,

s mikor már fölhalmozódtak az éj csodái,

csókkal búcsúzott tőlem. - Óvatos morajjal

tapogatózott lefelé a víz, s a pontyok

aludtak a tavakban. Lepihentem én is

s a föld s a fű íze ereimbe ivódott.

Fenyegető szemek szikráztak a bozótban,

de nem féltem: tudtam: a vén kutya vigyáz rám,

belefúrja szemét az állandó sötétbe

s őrt áll előrenyujtott nyakkal s tárt fülekkel.